Első fejezet: Második rész - Az aratás napja

Sziasztok!:) Sok vissza jelzést kaptam, hogy jó lett az első fejezet, és nagyon köszönöm Őket!:)  Most pedig jöjjön a második fejezet, de előbb leírnám, hogy nagyon remélem, hogy nem baj, hogy Peeta apjának a szerepét kicsit átírtam! Olvassátok szeretettel:)

*ÉVEKKEL KÉSŐBB*

Mióta azzal a lánnyal találkoztam, nagyjából minden ugyanaz maradt. Anyám még mindig ugyanúgy utál, csak apa már nem él velünk. Elhagyott minket, kb. 2 hónapja. Az utolsó szó amit hallottam tőle az volt, hogy vigyázzak magamra. Anya nagyon kiborult, és még most is álmatlan éjszakái vannak. Mikor egyszer átindultam hozzá megnyugtatni  majdnem lecsapott egy sütőlapáttal. Azóta a kapcsolatunk még rosszabb, és ezen már nem is akarok változtatni- sőt ha meggondolom ha akarnék sem tudnék. – Aztán elérkezett a nap..A „Nagy nap” . Az aratás napja. A 74. Éhezők viadalának napja,vagy hogy tudnám még tovább sorolni.. A nap amikor a 12, és 18 év közöttiek retteghetnek, ugyan is egy lány, és egy fiú azok között a „szerencsések” között lehet, akik részt vehetnek egy élet-halálra játszódó játékon. Kettő órakor kezdődik a szertartás, most dél  van. Anyám már nagyban készülődik a szobájában, szép ruha, ékszer, meg ilyen csicsás dolgok, ugyanis ilyenkor szokás kiöltözni. Kiveszem az ingem a gardróbból, a többi megszokott munkás pólóm, és kötényem közül, aztán felhúzom. Ez az egyetlen alkalom az évben mikor gubancos hajam megfésülöm, mert máskor úgy is teljesen fölösleges, mert hajhálót kell húzni sütögetéskor. Belenézek a tükörbe, nem ismerek magamra, mert ilyenkor teljesen más leszek. Olyan, aki nem Én vagyok. Fél kettőkor már elindulunk, mert a nagy tömeg lassan halad, és ha kettőig nem érünk oda, a Békeőrök le is lőhetnek. Ugyanis a szigorú szabályokban az is benne van, hogy minden házat egyesével végigjárnak, nehogy bárki is meg tudjon lógni. Mikor oda érünk a térre, külön válunk, ugyan is a szülők csak egy elkerített nézhetik végig a szertartást, vagy éppen azt, hogy elszakítják Tőle a gyerekét. Minden évben ugyan az.. oda érünk, megszúrják az ujjam, beállok a sorba, megnézünk egy videót a Kapitóliumból, és jön a húzás. Mivel „lányoké az elsőbbség” Ők jönnek először. Effie Trinket, a Kapitóliumi nő belenyúl az üvegbe, és kihúz egyet, majd felolvassa. „ Primrose Everdeen” neve hallatszik a nagy csönd után, a lány elő kallódik a többiek közül, és amint meglátom, hogy ismét egy 12 évest húztak ki elszörnyedem,de az ismét nagy csöndet egy lány üvöltözése töri meg. Nem látni kié, mert még a tömegben van, de előre tör, és üvöltve rohan, miszerint „Önként jelentkezik”. Ő az. Ő az a lány, akinek odadobtam a kenyeret, Ő a csalódott szemű lány! Megöleli Primrose-t,de nem marad sok idejük, a Békeőrök elszakítják egymástól Őket. Feltessékelik a színpadra, és a nevét kérdezik, Ő pedig halkan válaszol. Katniss. Katniss Everdeen. De hirtelen nem tapsvihar következik, hanem azt a jelet mutatja az összes 12. körzeti lakos, amit az emberek itt elköszönésként használnak. A hosszú csönd után Effie újra megszólal, és kihúzza a fiút is. Mint minden évben most is azt mormolom magamban, „Csak ne Én, csak ne Én!”. A következő dolog amire feleszmélek, hogy mindenki engem néz. „Jajj ne!” Üvölteném, de a hangszálaim mintha elkoptak volna. Nem csak, hogy engem húztak, de a társam ráadásul Katniss. Effie felhúz a színpadra, és kezet fogok Katniss-el. Elkísérnek minket egy üres szobába, ahol elköszönhetünk pár perc erejéig a szeretteinktől. Arra számítok, nem jön be hozzám senki, de aztán anyám beviharzik az ajtón. Ránézek, de szóra sem méltatom, és kinézek az ablakon.
- Fiacskám! Drága fiacskám! – Jönne felém tárt karokkal, de Én elutasítom közeledését, és rá sem nézek.
- Ne add nekem az ártatlant. Elegem van belőled, és tessék, örülhetsz, végre beteljesülhet amit szerettél. Végre meghalok. – Kemény vagyok, de legbelül ordítanék a segítségért.
- Hogy mondhatod ezt? Nem akarlak elveszteni! Szerinted apád elvesztése után még ezt is elviselném? – Meghatódva mondja, és mivel valószínűleg ez az utolsó pillanatunk együtt, megölelem .- Ebben az évben a győztes a 12. körzetből kerüljön ki!- suttogja, mire elnevetem magam, kínomban. Aztán kinyílik az ajtó, és elszakítanak minket egymástól. De anyám nem tágít és már a folyosó végén van, de tisztán értem mit ordít vissza.
- Szeretlek! És vigyázz magadra! – Ugyanígy köszönt el apa is. Az ajtó becsukódik, de érzem kell egy kis idő amíg Én is lezárom ezt. Az egész életem. De ha meg is halok, legalább kibékültem anyámmal, és ez mindennél fontosabb.